Nem ölelésre volt szükségem...

Egyenetlen napok, mint a talaj, melyet most nem igazán érzek magam alatt. Egyik ilyen, másik olyan.

Mélységek és magaslatok.

Mélységek, amikor érzelmi megrázkódtatás ér. Mert próbálkozom. Próbálkozom tenni. Már sok éve. És mintha a falon túli részen lennék már, de közben nem sikerült áttörnöm. Csupán átugrom talán? Akartam hinni, hogy menni fog, hogy működhet még. Aztán azt gondoltam, el kell fogadnom. Aztán jön valami és felháborodom, hogy elfogadni? Hol vagyok én? Eltűntem a kapcsolatban és a fizikai, anyagi biztonság, kényelem most itt marasztal, itt ragaszt? Jönnek a hiedelmek is, minthogy gyerekkel már úgyis mindegy, mert míg nem nevelem fel őket, úgyis rajtuk a fókusz. Nem is lenne kedvem keresni mást, mert nem cél. Hát akkor meg nem mindegy? Nincsenek hangos vitáink. Csendek vannak. Fájdalmas csendek. Mint ma.

Ma, amikor jelezni szerettem volna. Hogy a végem végén járok. Hogy szeretném, ha meg tudnánk beszélni, hányadán is állunk. Nem jól kezdtem neki. Reggel. Ébredés után. Mert nyugalom volt még. Aludtak a gyerekek. S csak mi voltunk ébren. Előbb én. Aztán ő. És én belekezdtem. Nem eleve eltervezetten. Hanem mert úgy éreztem, beszélnünk kell. Nem akartam ilyen mélyen. Különösen nem ma. De aztán az lett belőle. Vagyis majdnem. Mert a téma megvolt. És én bele is helyezkedtem. De sajnos támadásnak élte meg. Hogy hibásnak jelölöm ki. Mert elmondtam, nekem mi fáj és minek kapcsán érzem, hogy nem tudok lépni egyszerűen. És hogy úgy érzem, megfulladok és van bennem félelem is. Van bennem vágy is. Vágy, hogy békésen távolodjunk még jobban el, de jó hangulatban, a gyerekek érdekeit szem előtt tartva. Barátként. Mert úgy még tudnánk működni. Úgy nagyon is.

Szeretek beszélgetni vele. Tisztelem, hogy nem adja fel, hogy a gyermekeink anyagi biztonságáról gondoskodik. Bármi áron. Hogy ha az érzelmi dolgokat leszámítjuk, nem adja fel a dolgokat. Szeretem az észjárását minden téren, ami nem érzelem. Tetszik, hogy tud ép ésszel, hidegen átgondolni dolgokat. Ezek barátként mind szuperek. De párként, feleségként, anyaként. Számomra sok nagyon nehéz.

Sok jó élményem és emlékem van vele. Egyszer elmentünk terepfutásra a hegyekbe és eltévedtünk. Én rettenetesen féltem, mert vaddisznó szezon volt és találkoztunk is egy mamadisznóval és kicsinyeivel. Mondtam, menjünk a legmagasabb pontra mihamarabb, mert abból talán érzi, hogy nem akarjuk bántani, hisz láthatóan másfele tartottak, de mégis féltem. Ő meg csak maradni akart azt hiszem egy helyben és nem értette a pánikomat. Hiszen csak vaddisznó, nem bántanak. Nem akarnak megenni. A végén megoldottuk a helyzetet és ez lett az emlékem is, nem pedig az, hogy mennyire féltem. Mert velem jött, bár nem tartotta ésszerűnek. Ott még azt a döntést hozta, hogy ott lesz velem, nekem. A félelmemmel. És biztonságot ad. Nem érti, de megteszi.

Ez egy markáns élményem volt a sok közül...emlékszem a szépre és a jóra is. És emlékszem arra is, ami kevésbé volt szép és jó. De minek is felemlegetni csak úgy a rosszat? Emlékezni a szépre szeretek. A rosszat, amit nehézségként éltem meg, pedig akkor szeretem felhozni, ha úgy érzem, kezdeni kéne vele valamit vagy épp lehetne.

Ma reggel pedig a beszélgetés egy pontján idáig jutottunk. Megnyíltam és elmondtam, nem tudom, hogyan lehetne menteni ezt a házasságot. Elmondtam, nekem mi volt nehéz és mi nehéz. És hogy nem érzem az érzelmi alapot a mentéshez valamint nem látom a hogyant sem. És nem értem, ő miért...hogy? Hogy gondolja vagy miért látja úgy, hogy menthető a helyzet?

Mondjuk ki. Vagyis én. Megcsaltam. A férjem.
Ez egy másik nap története lesz.
Ezzel együtt, dacára annak, hogy én válni szeretnék úgy érzem, ő még mindig menteni akar. Menteni. Mit? Hogyan? Miért?

Azt mondta korábban, mert szeret. Ma ilyen nem hangzott el. Elhangzott azonban, hogy úgy érzi, értéktelen embernek tartom őt és ez sérti, rosszul érinti, és hogyan is gondolom, hogy ő a hibás? Miközben én nem beszéltem ilyesmiről... :( De azt mondja, ha elválunk, akkor vele biztos nagy baj van, mert ha nem így lenne, nem akarnék elválni. Aztán szó szót követett és ott tartottunk, hogy hevesen pakolni kezdett, mert amúgy időpontja is volt valahova. De még korán volt hozzá. És aztán találtam egy írást. Elkezdtem felolvasni neki könnyek között.

A felénél odajött hozzám és meg akart ölelni. Én elutasítottam. Jeleztem neki: nekem most nem ölelésre, hanem arra van szükségem, hogy meghallgass.

Mert rendszeres volt korábban, hogy feszült helyzetben kilép és még le is. Persze, értem. Míg nem értettem meg, hogy ez nála egy automata dolog, addig én is futtattam az automata rendszerem. Aztán rájöttem. Túl sokszor megy le ugyanaz a helyzet. Változtassunk. De nekem is nehéz ilyenkor. Mert mennék és beszélném, megbeszélném a helyzetet. Nehezen bírom a feszültséget a kapcsolatokban. Neki meg megbeszélni nehéz, ezért elvonul. Én most már igyekszem időt hagyni. De úgy érzem, sose teszek jót. Óvatos vagyok. És erőt tettem bele, hogy változtassak és úgy érzem, visszafele nem ugyanannyi ment a helyzetekbe. Most, amikor felolvastam neki ezt, elsírtam magam. De folytattam. És amikor elutasítottam az ölelését, akkor még jobban felhúzta magát, mint annak előtte. És nem volt visszaút. Én hagytam, hogy menjen. Már nem viselt meg érzelmileg. A "majd jövök"-re egy gyerekes "azt se érdekel, ha nem" típusú válasz hagyta el a számat. Remélem, hogy kellően halkan, mert nem volt szép dolog. Csupán annak elemi kifejezése volt ez, hogy elfáradtam. De persze nem így kell ezt közölni.

Nem azért akarok elválni, mert volt, ami volt a múltban. Itt nem a megcsalásra gondolok csupán. Az egy út vége volt már.
Nem a múlt miatt akarok válni. Az utolsó egy évben olyan dolgok kerültek közénk, amiket rendre nem sikerült megbeszélni. És amikor beszélünk. Csak nézem...hallgatom, figyelem, nézem...és az az ember, aki ő ma és az az ember, aki ma én vagyok...nem értem, mit keres egymás mellett. Szerettem. És mint barát, szeretem. De más párkapcsolatban és más barátságban lenni valakivel. És úgy érzem, utóbbi lenne kényelmesebb számomra. És egyszerűen hiába mondom el ezeket neki. Nem érti vagy nem akarja érteni. Fáj. Nekem is fáj, ha a válásra gondolok. Veszteség. És egy másfajta élethelyzet. És a gyerekeket is sajnálom. De közben azt gondolom, mindannyiunknak jobb lenne, ha különválnánk.

Új esélyek. Megtalálni azt a személyt, aki a mai énünkhöz, illetve jövőbeli énünkhöz illeszkedik. Mi már nem. És én nem is akarom, hogy mindenáron illeszkedjen. Számomra az túl sok kompromisszum. És mint nekem is kényelmetlen lenne, az sem várható el, hogy ő változzon.

Ma, amikor ott hagyott. Ismét egyedül hagyott. Mélyen érintett.

Aztán beszélgettem édesanyámmal, majd valakivel, ki kedves a szívemnek. És megnyugodtam. El kell fogadnom, hogy az elválás másként működik. Nem mindegy, hogy ki dönt és ki fogad el. És aki nem fogad el, értem, hogy sokféleképp dönthet ebben a helyzetben is.

Félek. Hogy bántani fog. A gyerekeken keresztül.

Remélek. Hogy elbírom. Megértem. Túlélem. Megoldom. És azt, hogy türelemmel viselem anélkül, hogy vissza akarnám adni, amit okoz, amennyiben ezen az úton indul meg végül.

Ma nem történt semmi különös máskülönben.

Amikor leültem írni, az jutott eszembe, hogy ma nem történt semmi.
Mert nap végére a nap eleje ennyire el tud már simulni.
Már nem emészt napokig.
Már elfogadtam.
Beletörődtem.
Nem mentegetem.
Nem rettegek a helyzetben.
Ma már nem akarom megoldani sem.
Nem kért bocsánatot, hogy ott hagyott.
Természetesnek van véve, hogy ezt megteheti.
Mindegy, mennyire fáj nekem.

Viszi a projektjét, amibe belekezdett. Azt bűvöli. Arra van ideje. Azt nem hagyja ott, ha nem sikerül neki. Nem veszi sértésnek, ha nem működik. Cserébe a hibát magánál keresi. Értem én. És tiszta szívből szurkolok neki. Szeretném, hogy sikereket érjen el benne.

És azt szerettem volna csupán, hogy ő is így szeressen. Bármi is van, nagyon. Megértsen, elfogadjon. Meghallgasson. Ha a nehézségeimről mesélek, megtartson. Ne akarjon megoldani. Megérteni. Csak elfogadni. Már ez is bőven elég lett volna.

Ehelyett megsértődött. Nem hallott meg. És mikor jeleztem, mire nincs és mire van szükségem, végül egyedül hagyott.

Hát így vagyok. Ma.

Örülök, hogy itt vagy!

Szeretettel,
Föld nélküli lány