Belehalok...

Ez az érzés jár át időnként. Hogy ezt a helyzetet nem élem túl.

Fáj az elvesztés és fáj a megtartás is. Elvesztése annak, akit nagyon megszerettem. Aki olyan részemhez fért hozzá, amihez én magam már régesrégen nem. Gyermeki, lágy kapcsolódásaimban voltam utoljára így jelen. A legőszintébbekben. Amikor még nem gondolkodsz azon, fáj-e majd a végén, lesz-e vége, csak fogod és beleállsz. Aztán lesz, ami lesz. Túléled, ha nem jól alakul is. És megsebez, de egy ideig legközelebb is belemész, mert nem vonsz konklúziót. Se jót, se rosszat.

Voltaképpen ha belegondolok, gyermekként bennem volt minden, hogy elkanászodjak. Amikor sok dolog feszít a legzsigeribb reakcióm az, hogy megadom magam ennek és az édesnek tűnő semmittevésbe feledkezem. Ez nem egy döntés, inkább önmegadás.

Gyermekként hagytam magam, mentem az árral...mesenézés korlátok nélkül, szobában takaró alatt kuckózás végtelenségig, ahol becsuktam szemeim és teljesen másik világba engedtem át magam fantáziám segítségével, ahol rengeteg időt töltöttem, csak úgy szaladt, repült...akartam, hogy oldjon, oldódjon bennem az érzés...aztán elment jócskán az idő és utána az frusztrált, hogy nem haladtam azzal, amivel kellett volna. De volt pár órám, ami bár Damoklész kardjával a fejem felett, de mégis jól telt. Haszontalanul. Csak úgy. És gyorsan.

Amikor ezt felismertem és azt láttam magam előtt, hogy ezzel így nem jutok majd sehova, összekaptam magam. És döntéseket kezdtem el hozni. Hogy megengedek magamnak semmittevést. De az legyen olvasás és legyen tíz perc. Vagy játék, de csak húsz perc. Persze a duplája, triplája lett rendre...de sokkal kevesebb, mintha ennyit sem teszek. Ahogy haladtam az idővel, úgy sikerült egyre ritkítani ezeket az alkalmakat. Nem engedtem meg magamnak egyszerűen.

De mostanság azt észlelem magamon, ismét elkanászodom...hagyom, hogy belemerüljek a semmittevésbe. Vagy nem értem le az árok aljára, vagy felfelé megállok. Mintha lent szeretnék maradni. Lent, ahol olyan édes volt az a szeretet, amit kaptam. Az a biztonság. És az a nyugalom. Ki akarna elindulni máshova, ha olyan jó, ahol épp van? Hogy az nem a valóság...?

Szerettem vele lenni...csak úgy, a semmibe...a minap jutott eszembe, hogy nem is voltunk semerre lényegében. Csak egymás társaságában. Mégis milyen jól éreztem magam vele ebben az édes semmiben. Izgalmas dolgok közepette nem nehéz jól érezned magad vagy izgatottan épp. Elmész egy túrára, ami egy gyönyörű naplementével zárul...ki ne élvezné? Egy mozi, ahol a film gondoskodik a jó hangulatról? Egy színházi előadás, ahol az érzelmeinken a színészek játszanak? Maradandó élmény. De Te és Én. Hol vagyunk benne, belőle? Hol van vajon a saját valónk legjobban jelen? Egy programos randevún vagy 3 óra egy ágyban fekve egymás mellett, ahol nem győzünk levegőt venni a nevetéstől vagy épp megszólalni a felismeréseink adta feltoluló érzelmektől?

Hiányzik. És bár az elmém csapdája lenne mindez! Vagy a szívemé! De se nem csapda, se nem játék. Szerettem. Nagyon is! És elengedtem. Nem külső kényszerből. Szeretetből. Magam s iránta érzett szeretetből. S mint világossá válhatott, nem kétszemélyes volt ez a helyzet. Így férjem iránt érzett szeretetből is.

Tudom már, hogy tennem kell, ha nem akarok beleveszni a fájdalmamba. Zakatol az elmém. Szabadulni akar ebből a helyzetből. Pedig ha leérek a mélység mélyére és elindulok felfelé, onnan már nem lehet lefele se néznem, se gondolkodnom. Sem megpihennem. Egy szuszra kell feljutnom, mert ha megállok útközben, vége. Mindennek vége. Ezt érzem. Ezért most minden egyes nap meg kell hoznom a döntést, hogy felfele haladok. Ha csak kicsit is, de felfele. És míg haladok felfele, gondolkodnom kell azon, hogy odafent a csapások közül, melyiken indulok el.

Kivé akarok válni? Merre akarok menni? Mit akarok? Hogy tudhatom meg igazán, hogy mit is akarok? Én! Nem más! Hanem én magam! Hallani, érezni akarom magam!

Örülök, hogy itt vagy!

Szeretettel,
Föld nélküli lány