Föld nélküli lány...

Tűz. Víz. Levegő.
magam felé...

Sok. És sokk. Ez van most velem és bennem. És vágy. Biztonságra. Szeretetre. Egyedül érzem magam. És változni. Változtatni akarok. Vagy nem akarok még. Azt érzem, jót tenne.

Első lépés. Találni egy utat, ami segít. Van, amiről nem akarok beszélni senkinek. Mégis jó lenne, ha kiadhatnám magamból. A fiókomba írás nem segített. Kell a tudat talán, hogy nem vagyok egyedül. ? . De mi van, ha mégis?

Az írást választom akut segítségnek. Első nap. Nevet találni a blognak. Ülök egy autóban. Utazom. Mellettem a férjem, hátul a gyerekek, szívemben valaki más. Valaki más hiánya. Tűz. Az van bennem. De valami elfojt, megfojt. Szűkös a tér. Pedig nincs rám erőltetve semmi. Látszólag. Olyan megfoghatatlan.

Ülök az autóban. Vezetek. Nézek magam elé. Rutin a vezetés. Szeretek is és ismerős helyen is mentem. Az út bennem van, csak a forgalomra kell figyelnem jórészt. Néha olyan érzésem van, mintha bámulnék a semmibe. De a forgalmat mégis figyelem. És ahogy észlelem magamon, hogy ebben az állapotban vagyok, elkezd zakatolni az agyam. Írnom kéne. Olyan bátortalan voltam eddig. Számtalanszor mondtam már nemet arra, hogy nyilvánosan írjak. Pedig segítene. És azt is érzem, én is segíthetnék. Értéket érzek benne. Túl a kapcsolódásokon, amiket hozhat egy ilyen döntés és ténykedés.

Most. Most van itt az ideje. Ezt érzem. Most meglépem. Engedem le magam nem egy völgy, egy mély árok aljára s meredek falak vannak körülöttem és tudom, ha ellenkezem, csak nehezebb lesz és rosszabb. Ha nem mehetek le az aljára, pihenni egyet ott lent, nem lesz erőm felmászni. Ha mindig megyek felfelé, amíg bírom és ebben az állapotban kell erőt is gyűjtenem, úgy érzem, nem megy. Nekem nem. Engedem tehát. Leengedem magam.

Lejjebb és lejjebb. Még. Már lent érzem magam. De talán nem vagyok a legmélyén. Néha ezt csak utóbb látom, hol volt a legalsó rész. Ahol erőmre leltem. Néha nem észlelem azt sem, mi adja az erőt. Nem mindig tudatos döntés ott a mélyben, ami születik. De az ember él és élni akar, ezért el fog indulni felfelé. Ez az én belső meggyőződésem, amire hagyatkozom és amire merek hagyatkozni.

Tűz. Ami bennem van. Lángol, pezseg, perzsel. Egyes helyzetekben. Máskor pedig alig pislákol. Mintha víz érné, ami oltja, ami ellenmunkát végezne. Levegő.
Tűz. ami bennem van. Víz. ami olt. Levegő. ami fogy.
Megszületett! Ezen kell elindulnom. Érzem. Olyan nagyon érzem, hogy a vérem is élni kezdett. Pedig előtte még rezignáltan néztem magam elé. Figyeltem a forgalmat. Most úgy kell tartanom a figyelmem. Vezetek. Ez az elsődleges! Majd ezzel később! Tűz. Víz. Levegő.

Nap végeztével konzultálni kezdek magammal ismét. Eszembe jut, ma már remek eszközök vannak arra, ha nem szeretne az ember mást bevonni, de mégis szeretne látni más aspektusokat is. Beírom hát mestertervem chatgpt-nek. Azonnal felhívja a figyelmem, hogy hiányzik a negyedik elem. Negyedik elem? A föld!

Föld nélküli lány...

Ez az! Ez vagyok én!

Az eredményét pedig itt leled...egész éjszaka ezen dolgoztam és hagytam a bennem levő tüzet, hogy vigyen.

Nem tökéletes. Van még mit javítani. Azokhoz a részekhez, amik újak és csak technikai fontosságúak, segítségül hívom a modern lehetőségek adta opciókat. De az írás. Az mind az enyém. Ott nincs konzultáció. Ott őszinteség van. És emberi lélek. Az enyém.

Örülök, hogy itt vagy!

Szeretettel,
Föld nélküli lány