"Ezért aztán megéri...

időablakosan étkezni!"

Délután 2 óra volt ekkor. A férjem szólt felém így gúnyosan.

Miért is?

10 és 18 óra közöttre engedélyeztem magamnak az étkezést, miután észleltem súlyom elszállását. Reggelente megiszom egy étrendkiegészítőt, ami segít helyrerázni az inzulinszintemet (mert úgy érzem, nem az igazi és korábban már segített), majd 11 körül étkezem először. 300 kalória kb, amit elfogyasztok. 280-350 között mozog. Nem sok minden.

Ezután folyamatosan jöttem-mentem, takarítottam. Ablakot, fürdőszobát, hálószobát, ápoltam a bútorokat, pakoltam a gépeket ki és be. Folyamatos mozgásban voltam. Tudom, nem hegyi túrán voltam, de azért nem is egy helyben ültem.

2 órakor már az ebédnek álltam volna neki, de úgy éreztem, éhen fogok halni.

Hezitáltam, mi legyen, mert nem az otthonunkban vagyunk most, hanem másnál. És itt bizony más elérhető ételek vannak. És másként vásárolok be én is, mint otthon. Aztán a fagyasztóban keresve valamit megláttam, van egy halom jégkrém. Megnéztem. 297 kalória. Elsőre sok. Aztán átgondoltam, már csak egyszer fogok enni és bele fog férni. Döntést hoztam. Megeszem. Nem laktat, de jól esik és energia, szóval a vészjelzés azért csak eltűnik.

És ekkor jött a mondat.

A mondat, ami húsomba vájt.

Mert kívülről lehet, egy random jégkrém. Tűnhet félreevésnek.

De a tulajdon férjem, akivel épp nehéz kapcsolati helyzetben vagyunk és aki azt akarja, hogy ne váljunk el, ezzel az epés megjegyzéssel kíván...mit is elérni?

Ez az a támogató közeg, amire nekem vágynom kéne? Ami nélkül nem kéne tudnom létezni? Amitől ha én el szeretnék válni, azzal rosszat okoznék a gyermekeinknek?

Csodálkozását számtalan módon kifejezhette volna. De az is lehetett volna, hogy bízik abban, hogy tudom, mit csinálok.

Nincs rajtam vészesen sok kg objektíven nézve. Mindig azt mondta, hülyeség ez a fogyás mániám, mert csinos vagyok, nagyon jól nézek ki. Most is ezt mondta. A mérlegen is amikor az csúcsra pörgött, én akadtam ki, ő nem. Csak annyit mondott, hogy ez tényleg rekordsúly, de nem gondolta volna, mert nem látszik.

És mit éreztem én igazából?

Ismét magányt. Igazolást arról, hogy amire a szívem vágyik, az jogos.

És tüzet. Még nagyobb tüzet, hogy végigvigyem.

ÉS csalódottságot picit.
Tényleg ennyire nem ismer?

Idegenektől könnyedén elengedném mindezt. De 15 év után...másra számítottam.

Lehet én reagálom túl? Lehet valóban én vagyok túlérzékeny...?

Örülök, hogy itt vagy!

Szeretettel,
Föld nélküli lány