Ülök a csendben...

S hiányzik lelked.

Nehéz, de nem bántam meg.
Az elválást.

Hiányzol.
De szeretőm voltál.

Ez nem egy korrekt, kiegyensúlyozott helyzet.

Válnom kell.
Ez a sorrend.

Nem tehetem meg senkivel, hogy ilyen helyzetbe hozzam. Hogy megcsalom. És hogy jövő nélkül szeressem s hagyjam, hogy szeressen.

Nem szexualitás alapú kapcsolódás volt.
Kezdetben.

De megérintett. Előbb a lelkem.
Utána a testem.
Nem erőszakkal.
Nem eltervezetten.
Én pedig bele ugyan nem egyeztem,
de nem is ellenkeztem.
Így kezdődött minden,
s így lettem szüntelen igazán kielégületlen.

Onnantól ugyanis csak az érintésére vágytam, fizikai, lelki közelségére.

Úgy éreztem, egybeér az, ami a lelkemmel zajlik, amikor megérint.
Eggyé válni. Ilyen mélyen sajnos talán még sosem éltem meg.

És amilyen jó volt feloldódni jelenlétében, létében, olyan nehéz volt élnem a jelenben, valómban éppen.

Elengedtük egymást. Szeretettel.
Szelíden.
Nehezen.
S nem örökre, de azt hiszem, véglegesen.

Nem szeret az ember örökké így, azt hiszem.
Így tudom, lesz majd könnyebb is. És tisztességesebb is helyzetem.

De világosan felismertem mi számomra a szeretet.
Milyen az, amikor érzem, igazán szeretnek.

Persze, napi gondok nélkül.
Ugyanakkor nem felhőtlen létemben.

Fáj, hogy elengedtem.
De úgy érzem, racionálisan mást nem tehettem.

Örülök, hogy itt vagy!

Szeretettel,
Föld nélküli lány