Boldogság...

Felhők között érzem magam most, hogy elveszítettem, akit annyira akartam.

Persze erőszakosan hangzik, de nem birtokolni akartam, hanem szeretni. És nemcsak szeretni akartam, hanem szerettem. És még ez sem helyes, mert még ma is szeretem.

De mikor megtörtént, átfutott bennem annyi minden. Egy percben, egyetlen jelenetben.

Nem azt éreztem, hogy a világom veszítem el vagy a jelenem. Még a jövőm sem. Hanem azt, hogy mindenem s semmim sem.

Tartottam magam és előhúztam az eszem. Nézem azt az oldalát e döntésnek, amely javunkat szolgálná. De közben a szívem remegett.

Napok teltek el és lehűlt bennem mindez.

Döntés. Tartás. Cselekvés.

És akkor jeleztem és cselekedni kezdtem. Most először nem mélyen, magamban. Hanem kívül immár. Immateriálisból materiálisba.

És most először érzem az erőt és a lehetőséget.

Dolgozni. Ezt kezdek lassan én.

Annyi mindent tudok és oly értéktelennek gondoltam magam mégis.

Pedig nem is szörnyű az a lehetőség, ami kibontakozik előttem.

Ha akarok, fogok dolgozni. Úgy érzem. A kereset más kérdés, de az első lépés a függetlenedés.

És ezt az erőt egyetlen döntésnek köszönhetem. Vagyis a döntés adta érzéseknek.

Sokszor hezitálok, honnan tudom vajon, hogy mit is akarok?

De ott és akkor világosan éreztem. Egész nap. És másnap is.

Holnap pedig teszek egy újabb lépést az ismeretlenbe.

Érzem, amit érzek, de két élő gyermekkel ez nagy felelősség.

Döntést hozni még egyet. És nem is a döntés, hanem a megvalósítása.

"Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem."

Szól a vers és úgy érzem, ez nem lenne lehetetlen.

Szeretnek. És szeretek.

És ez, mire vágyik is lelkem!

Köszönöm ezt a napot.
Ezt a hetet.
És ezeket a küzdelmeket.

Örülök, hogy itt vagy!

Szeretettel,
Föld nélküli lány